34. Rész: Brought the flames and you put me through hell

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

 A sötétség lassan enged el. Nem hirtelen, nem kegyesen. Inkább úgy mint amikor a víz alól emelkedik fel az ember: először csak a nyomás csökken, aztán fájni kezd a tüdő, végül jön a levegő. A szemhéjaim nehezek. Amikor kinyitom, fehérséget látok. Nem a szoba sötétjét, nem Christian árnyát, hanem steril fényt, idegen tisztaságot. Azonnal rám tör a felismerés, egy kórházi szobában vagyok. A szag is elárulja: fertőtlenítő, gyógyszer, csendes gépek zümmögése. A testem gyenge. Mintha órákig sírtam volna, pedig nem emlékszem rá. Csak arra, hogy elfogyott a levegő. Arra, hogy összetörtem mélyen legbelül. - Magához tért. - hallom egy nő hangját. Nyugodt, tárgyilagos. Talán nővér vagy ő az orvos. Ahogy oldalra pillantok, látom is őt, mellette pedig Christiant, akinek az arca feszült. Figyel engem, de nem egy olyan férfi néz így aki félt egy nőt, hanem aki félti a tulajdonát. - Mi történt? - szólalok meg halkan. Most még a saját hangom is idegen a fülemnek. - Kimerültség, sokk, erős érzelmi megterhelés. A teste reagált. És őszintén szólva sovány is. Sápadt a bőre. - sorolja a doktornő, de érezhetően csak találgat. - Rendesen étkezik? - kérdezi, mire én csak megcsóválom a fejem. Nincs értelme hazudni, hiszen látszik rajtam. Azt azonban nem mondhatom el neki, miért vagyok ilyen állapotban. - Értem. Vettünk öntől vért, az eredményeket várjuk. Utána többet tudok mondani. - feláll majd kisétál a szobából, így magamra hagyva Christiannal. - Megijesztettél. - közelebb lép az ágyamhoz. - Bizonyára megijedtél hogy az egyetlen fegyver a kezedben, amivel Giannak ártani tudsz, megszűnik létezni. - utalok ezzel magamra. - Ne butáskodj. - nevet fel. - Nem te vagy az egyetlen fegyverem ellene. Ezt te is tudod. - mondja gúnyosan és én tudom hogy a fiaimra célozgat. - Rohadj meg te féreg. - egyenesen a szemeibe mondom, amit gondolok. - Ejnye! Hát így kell beszélni a vőlegényeddel? - vigyorog önelégülten, de én erre már nem reagálok. Nem is akarok és nem is tudok mert a doktornő lép be ismét a szobámba. - Megvannak az eredmények. - mosolyog vidáman. - Kisbabát vár. - közli a hírt. De amit mond, nem azonnal talál el. Fel sem fogom először. Mintha nem is akarnám megérteni. Aztán szép lassan elér hozzám és könnyek gyűlnek a szemeimben. Egy új élet fejlődik bennem, egy másik szív dobog a testemben. Felzokogok. A kezem ösztönösen a hasamra csúszik, ami még lapos. Semmi nem látszik még. De belül....ott van. Christian arca megváltozik. Meglepetés, számítás, birtoklás villan át rajta. De én már nem őt látom magam előtt, hanem a férjemet...Giant. A pincét, a tekintetét, a hangját amikor kimondta, hogy szeret. És azt ahogy én kimondtam, hogy nem szeretem őt. A saját kezemmel törtem össze a szívét, miközben az ő vére él bennem. Az ő gyermeke növekszik a testemben. Istenem! Hogy fogom én ezt túlélni?! Elszakadtunk egymástól, pedig egy újabb élet fogant a szerelmünkből. Talán egy kislány, akire mind a ketten vágytunk, egykor, nem is oly régen. A levegő bennem szakad. Nem öröm ez részemről, nem boldogság. Hanem iszonyú, szent, kegyetlen felismerés. - Apa leszek! - kiált fel hirtelen Christian, ezzel kiszakítva a gondolataimból. - Hogy mi? - nézek rá értetlenül. - Édesem, hát nem csodálatos? - közelebb hajol hozzám, és tudom ez a színjáték csak a doktornőnek szól. - Magukra hagyom önöket. Sok boldogságot a babához. - a doktornő mosolyogva távozik és nekem a szavaitól hányingerem támad. - Ő nem a te gyereked. - felülök és egyenesen Christian szemeibe mondom a valóságot. - Ő Giané. - teszem hozzá. A levegő megfagy közöttünk. Christian ajkán lassú mosoly jelenik meg. Nem öröm, hanem stratégia. - A világ nem így fogja látni. - végig simít a hajamon. - És a férjed sem fogja tudni. - lehajol hozzám és én kővé dermedve hallgatom a szavait. - Senki nem tudhatja, most még azt sem hogy terhes vagy. Még várunk, amíg hihető lesz, hogy tőlem van. Két hete vagy velem, ennyi idő elteltével senki nem hinné el hogy a gyerek az enyém. - közli könnyedén. De én csak egyetlen szót hallok ki a szavaiból. Gyerek....Az én gyerekem és Gian gyereke. Lehunyom a szemem, kizárom a külvilágot, még Christiant is aki tovább beszél hozzám, de én már egyetlen szavát sem hallom. Csak Giant látom magam előtt, azt az estét amikor arról beszélgettünk, hogy mind ketten vágyunk egy harmadik gyerekre, egy kislányra. Gian azt mondta, reméli olyan lesz a lányunk mint én. Ismét felzokogok. A férjem mellett akarok lenni, azt akarom, hogy a családunk újra együtt legyen és boldogan várjuk a lányunkat. - Elena. - Chrstian emeli meg a hangját és én kinyitom a szemeimet, ezzel elveszítve a reményekkel teli ábrándomat. - Mi van? - kiáltok rá. - Holnap elküldjük Gianak a válási papírokat. Két hét múlva pedig fel fogod hívni. - utasít. - Miért hívjam fel? - remeg meg a hangom, érzem hogy kegyetlen dologra készül. - Tőled kell megtudnia, hogy gyermeket vársz tőlem. - Christian vigyorog rám elégedetten. - Nem! Ezt nem teszem meg. - ellenkezni kezdek azonnal. Képtelen lennék rá, ismerem magam, ez már túl sok, túl kegyetlen. - De igen. - megragadja a kezem és felránt az ágyról. - Vagy az új kis kölyköd soha nem ismeri meg a bátyjait. - fenyeget, az én torkom pedig elszorul még a gondolattól is hogy a kisfiaimnak baja eshet. - Kegyetlen vagy. - könnyes szemekkel nézek fel rá. - Tudom. És éppen ezért győzőm le Giant. Már nem kell sokat várnom. Ha megtudja hogy gyereket vársz, és ha azt hiszi tőlem, eljön nála a végső törés. Akkor fogom nyíltan megtámadni. Ki tudja? Talán ezek után saját magával végez, és megkönnyíti a dolgom. - nevet. Tudja, hogy jelenleg ő van előnyben. - A férjem a leggyengébb napjain is erősebb mint te. - szólok vissza neki. - Hát nem érted Elena? Tönkre tettem őt. Hála neked, ő már egy semmi. - Christian magához von. - Nem lehetek neked elég hálás. - lehajol és erőszakosan csókol meg. - Engedj! - lököm el magamtól de visszahúz. - Még ma este az enyém leszel. - újra megcsókol én viszont megfeszülök. - Terhes vagyok. Nem érhetsz hozzám. - ellenkezek továbbra is. - Csss! Engem nem zavar. - újra ajkaim után kap és vadul csókolni kezd, kezeim a mellkasára simítom és minden erőmmel azon vagyok hogy eltoljam magamtól, de ő erősen tart engem. Az erőm eltörpül az övé mellett. A nyelve utat tör magának a számban és én tudom, érzem, hogy végem van. Christian azt gondolja, mindent megtehet mert nyeregben van. - Gyere. - elszakad tőlem. - Menjünk haza. - megfogja a kezem és maga után húz. - Ha jó kislány leszel és ma este engedelmeskedsz, akkor holnap láthatod a fiaidat. - ígéri, én viszont, nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megtenni amit kér, de tudom, hogy mi a tét és próbálok kitartani...A kérdés az, hogy meddig vagyok képes elmenni....