~ Gianmarco Salvatore ~
Az ajtó kivágódik. A hang végigszalad a szobán, mint valami későn érkező
villám. Megállok a küszöbön. Először nem is értem, mit látok. Christian
teste a földön vérben úszva. Egy pisztoly pár lépésre tőle a földön. És
ő....Elena. A fal mellett ül, mintha nem maradt volna benne erő
megtartani magát. A haja az arcába tapad. Az arcán vörös, duzzadó nyom,
egy ütés helye. A blúza fehér volt. Most már nem az. Christian vére
lassan szivárog az anyagba. De aztán a világ egyetlen pontra szűkül és
csak rá tudok figyelni. A mellkasomban valami megroppan, de nem engedem
szét. Nem most. Nem így. Nem előtte. Egy lépést teszek felé. A lábam
nehéz, mintha minden mozdulatért fizetnem kellene. Ő felnéz. A szemünk
találkozik…és minden hang eltűnik. Nem látok mást. Nem érdekel a
holttest a földön. Nem érdekel a vér, ha az nem az övé. Nem érdekel
semmi. Csak az, hogy él. A tekintetében nincs megkönnyebbülés. Nincs
öröm. Csak törés. Olyan mély, hogy belenézni is fáj. Megállok előtte.
Letérdelek. Most már közelről látom. A fájdalmat az arcán. A rettegést,
amit próbál elrejteni. A vért a ruháján…amihez köze volt a kezének. Soha
nem tudtam elképzelni róla, hogy valaha képes lenne ölni. Ahhoz Elena
túl ártatlan, így most tudom, hogy itt olyan dolgok történtek vele, amik
odáig vezettek, hogy még őt magát is átformálták. Nem okolom, nem
hibáztatom, csak féltem. Én öltem már, nem is egyszer, ezért tudom, hogy
milyen az első...az első az mindig nehéz, és kicsit saját magunkból is
megölünk egy darabot közben. A keze a hasán pihen, ami még lapos de
hirtelen belém hasít egy gondolat is. Élesebben, mint bármi. A gyerek. Christian gyereke.
Ott van benne. A mellkasom összeszorul, de nem mutatom. Nem szabad.
Most nem az számít, ami bennem törik. Hanem ő. Óvatosan megérintem az
arcát. Annyira finoman, mintha attól félnék, hogy szétesik a kezem
alatt. Meleg. Él. És itt van. A torkom elszorul. Rengeteg szó lenne.
Kérdések. Vádak. Igazságok. Egyiket sem mondom ki. Mert semmi nem
fontosabb annál, hogy lélegzik. - Elena… - suttogom. A neve a számban
nem hang, hanem valami sokkal halkabb…valami, ami még mindig hozzá
tartozik. Megrázkódik. Mintha ez a szó jobban fájna neki, mint minden
más. - Vége… - leheli. Nem tudom, mire gondol. Christianra. A fogságra.
Ránk. Csak nézem. Hosszú ideig. És közben félek. Nem tudom, lehet-e még
valaha az enyém. Nem tudom, visszajöhet-e hozzám valaha. Nem tudom,
maradt-e bármi abból, ami ő volt, ami mi voltunk. De egy dolgot biztosan
tudok. Ez semmit nem változtat azon, hogy szeretem, az életemnél is
jobban. - Igen… - mondom halkan. - Vége. - a hangomban nincs győzelem.
Csak fáradt csend. A kezem az övére csúszik. Hideg. Remeg. Összezárom az
ujjaimat az övéivel. Nem birtoklón. Nem követelőn. Csak… hogy érezze:
nincs egyedül. - Itt vagyok - suttogom. - Nem bánthat többé senki. - a
hangom megremeg az utolsó szónál. Elfordítom kicsit a fejem, hogy ne
lássa. Mert ha most meglátja bennem a fájdalmat…még ezért is magát
hibáztatná. És azt nem engedhetem. - Sajnálom… - leheli. Azonnal
megrázom a fejem. Gyorsabban, mint szeretném. - Ne…Egy szót se. - a
hangom halk, de könyörgés van benne. Nem akarom a bocsánatkérését, mert
itt egyetlen hibás van csak. És az én vagyok, mert eljöttem, elhagytam
és későn érkeztem. Csak azt akarom, hogy ne fájjon neki még jobban.
Közelebb húzom. Óvatosan. Mintha engedélyt kérnék minden mozdulattal.
Egy pillanatig merev. Mintha nem hinné el, hogy megérintem. Aztán…nagyon
lassan…a homloka a vállamhoz ér. Kimerült. Erősebben ölelem. De nem
tartom magamhoz. Csak úgy tartom… hogy érezze itt vagyok vele. A szemem
lehunyom. A szeretet néha nem azt jelenti, hogy visszakapod a másikat.
Hanem azt, hogy akkor sem engeded el amikor már nincs jogod hozzá.
Hosszú ideig nem mozdulunk. A szoba csendes. Christian teste a földön. A
múlt romjai körülöttünk. Nem tudom, mennyi idő telik el. Talán percek.
Talán csak néhány megtört lélegzet. Elena még mindig a karomban van, de
már nem merev. Nem védekezik. Nem húzódik el. Csak… kapaszkodik. Úgy,
mint aki túl sokáig zuhant, és most végre talajt érez a lába alatt, de
még nem meri elhinni, hogy nem szakad be alatta. A homloka a vállamra
simul, a lélegzete szaggatottan éri a nyakam bőrét. Minden egyes
levegővétel fájdalom. Nem szólok. Nem kérdezek. Mert tudom, hogy vannak
pillanatok, amiket nem szabad szavakkal összetörni. A kezem lassan a
hátára csúszik. Óvatosan. Mintha attól félnék, hogy egy rossz
mozdulattól újra darabokra hullik. - Biztonságban vannak…- mondom végül
halkan. Érzem, ahogy megfeszül. - A fiúk…és Blaise is. Úton vannak
Antonio háza felé. Várnak rád. - próbálok belé lelket önteni, egy kis
reményt adni ami miatt legalább egy kicsit össze tudja szedni magát. A
mondat végére elcsuklik a hangom, de már nem tudom visszanyelni. Egy
pillanat csend. Aztán…Elena teste megremeg a karomban. Először csak
finoman. Aztán egyre erősebben. És hirtelen kitör belőle a zokogás. Nem
hangos. Nem hisztérikus. Hanem az a mély, fuldokló sírás, ami akkor
szakad fel, amikor valaki végre túlélte. Az ujjaival a kabátomba
kapaszkodik. Görcsösen. Mintha attól félne, ha elenged, minden
visszatér. - Élnek…- szipogja alig hallhatóan. - Igen. - suttogom.
Erősebben ölel. Most már nem óvatosan. Hanem kétségbeesetten. Mintha
ebben az ölelésben akarna megtartani mindent, ami még nem veszett el. A
mellkasomban valami szétszakad. De nem engedem ki. Ez most nem rólam
szól. A kezem a hajába csúszik. Lassan, nyugtatón simítom végig. - Vége
van…- mondom halkan. - Nem bánthat többé. - a szavak kimondva is
idegenek. Mintha nem hinném el teljesen. Mintha túl könnyű lenne. Elena
megremeg. És akkor…nagyon halkan…szinte csak levegőként…- Mindent elvett
tőlem. - csúszik ki a száján. - A fiaimat, téged....a testemet, a
lelkemet. Újra és újra összetört. Borzalmas volt. Gian...- felnéz rám és
megfagy bennem minden. Nem kérdezek vissza. Nem mozdulok. Nem tudok. -
Kényszerített mindenre. Zsarolt, megütött, használt....- újra zokog.
Fuldokolva hallgatom. Lassan veszek egy levegőt. Kényszerítem magam a
nyugalomra. Most nem a harag ideje van. Most ő fontos. Óvatosan hátrébb
húzódom, csak annyira, hogy lássam az arcát. A könnyei hangtalanul
folynak. A szeme vörös. Összetört. És hirtelen… minden, amit eddig
hittem, még nehezebb lesz. Mert nem tudom megmenteni attól, ami már
megtörtént. A hüvelykujjammal letörlöm az egyik könnycseppet az arcáról.
Olyan finoman, mintha üvegből lenne. - Az én hibám. - a hangom mélyebb,
mint szeretném. Tele valamivel, amit nem engedhetek ki. Szeretettel.
Fájdalommal. Veszteséggel. Elena a szemembe néz. Hosszú ideig. Mintha
keresne bennem valamit. Vádat. Undort. Haragot. De nem talál mást csak…
engem. És ettől még jobban sírni kezd. Újra magamhoz húzom. Most már
szorosabban. Nem kérve engedélyt. - Annyira sajnálom. - suttogom a
hajába. A mondat csak úgy kicsúszik. Túl őszintén. Túl mélyről. De már
nem veszem vissza. Mert ez az egyetlen igazság, ami még maradt bennem.
És miközben a karomban tartom, csak egyetlen dolog jár a fejemben,
csendesen, könyörtelenül: ha ezért az egy ölelésért mindent el kell
veszítenem…akkor is megérte. Elena sírása lassan elcsendesedik a
vállamon. Nem múlik el… csak elfárad. A teste még mindig remeg, de már
nem a pániktól, hanem attól a kimerültségtől, ami akkor jön, amikor
valaki túl sokáig volt erős egyedül. Nem sürgetem. Nem kérdezek. Csak
tartom. Mert most ez az egyetlen dolog, amit adni tudok neki anélkül,
hogy újra összetörném. Aztán érzem, hogy megmozdul a karomban. Nem
húzódik el teljesen…csak annyira, hogy levegőt tudjon venni. A homloka
még mindig az állam alatt. A hangja tompa, mintha nem is nekem beszélne,
hanem valami sötét helynek önmagában. - Gian…- suttogja. Ebben az egy
szóban több félelem van, mint az összes ki nem mondott mondatban együtt.
Megfeszül bennem valami. De hallgatok. - Én… - kezdi, majd elakad. A
levegője megbicsaklik. A keze a kabátomon szorosabbra zárul, mintha
attól félne, hogy ha kimondja…elveszíti ezt az egyetlen biztonságot is.
Aztán végül…nagyon halkan, szinte szégyenkezve - Elárultalak. -
suttogja. - Mert én...önként is felajánlottam neki magam, hogy kiszedjem
belőle, hol tartja a fiaimat. - halkan vall és nem vagyok benne biztos,
hogy ez most neki vagy nekem nehezebb e. A világ egyetlen pontra
szűkül. Nem hallok semmit. Nem látok semmit. Csak a szavakat. És azt a
csendet utánuk, ami mindent elmond, amit ő nem tud. Egyetlen pillanatig
nem kapok levegőt. A testem emlékezni akar a haragra, a vérre, a
bosszúra. De amikor lenézek rá… nem egy történetet látok. Nem egy
döntést. Nem árulást. Csak őt. Összetörve. Szégyenben. Félve attól, hogy
most veszíti el végleg azt az egyetlen embert, akihez még
visszatérhetne. És abban a pillanatban minden más megszűnik létezni.
Lassan veszek egy levegőt. Mélységet keresek ott, ahol már semmi nincs. A
kezem óvatosan az arcára csúszik. Nem kérdőn. Nem bizonytalanul. Hanem
úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb mozdulata. Megemelem az
állát, hogy rám nézzen. A tekintete tele rettegéssel. Várja az undort.
Az ítéletet. A távolságot. Nem adom meg neki. A hüvelykujjam finoman
letöröl egy könnycseppet az arcáról. - Nézz rám…- suttogom. Alig meri
megtenni. De végül mégis felnéz. És most már biztosan látja. Semmi nincs
a szememben abból, amitől félt. Csak fájdalom. És valami sokkal mélyebb
annál. - Nem árultál el. - mondom halkan. - Csak küzdöttél. - minden
szó lassan születik. Mintha a lelkem mélyéről kellene kihúzni őket. A
hangom elcsuklik a végére, de nem állok meg. - És semmi…- nyelek egyet. -
Semmi nem tudja megváltoztatni azt, hogy szeretlek. - a szó kimondva
marad közöttünk a levegőben. Törékenyen. Visszavonhatatlanul. Elena
szeme kitágul. Mintha nem értené. Mintha nem hinné el, hogy ezt még
megkaphatja. Aztán újra sírni kezd. De most másképp. Nem szégyenből. Nem
félelemből. Hanem attól, hogy talán…mégsem veszett el minden teljesen.
Magamhoz húzom. Erősen. Véglegesen. A teste lassan megnyugszik, de a
remegés nem tűnik el teljesen…csak mélyebbre húzódik benne, oda, ahol
már nincs hangja. Érzem a szívverését a mellkasomon. Gyors. Törékeny.
Él. És ez az egyetlen dolog, ami most számít. Mégis…van valami, amit ki
kell mondanom. Valami, ami ott feszül bennem a telefonhívás óta. A szó,
amitől rettegtem. A szó, ami talán most végleg elválaszt minket. A
torkom összeszorul. Soha életemben nem féltem kimondani az igazat. Most
mégis… úgy érzem, mintha minden levegővételhez bátorság kellene. Lassan
elhúzódom annyira, hogy lássam az arcát. A bőrén még ott Christian
ütésének nyoma. A ruháján a vér. A szemében… a túlélés. És én mégis őt
látom. Mindig őt. Megemelem a kezem, végigsimítok az arcán. Óvatosan.
Mintha attól félnék, hogy eltűnik. - Elena… - a hangom rekedt, attól,
hogy túl sok mindent érzek egyszerre. Egy pillanatra lehunyom a szemem.
Összeszedem magam. Amikor újra ránézek, ő figyel. - Nem
remélhetem...hogy tudsz még szeretni engem. - kimondani ezt…olyan,
mintha saját kezemmel tépném ki a szívemet. Mégis kimondom. Mert az
igazság mindig fájdalmas. A levegő megfeszül közöttünk. De nem állok
meg. Mert van valami, ami erősebb a félelemnél. - De ha…- a hangom
megbicsaklik, mégis folytatom. - Ha csak egy kicsi esély is van arra,
hogy újra mi legyünk…- a szavaim alig hallhatók. Mégis benne van minden
álmom. Minden reményem. Minden jövőm. Lassan a hasára csúszik a
tekintetem. Arra az életre…amit még mindig nem merek magamhoz kötni. A
mellkasomban valami fájdalmasan megmozdul. De nem fordulok el.
Visszanézek rá. És most már nincs bennem semmi védekezés. Semmi fal.
Csak egy férfi, aki szeret. - Akkor ígérem… -suttogom. - Hogy semmi nem
szakíthat el tőled többé. - egy könny végiggördül az arcomon. Nem törlöm
le. - Még az sem… hogy Christian gyermekét hordod a szíved alatt. - a
mondat végére a hangom majdnem eltűnik. Mert ez az a pont, ahol mindent
feladok. Büszkeséget. Haragot. Múltat. Jövőt. Csak ő marad. Csend lesz.
És én csak nézem őt. Nem kérek semmit. Nem várok választ. Mert a
szeretet…néha csak ennyi: maradni akkor is, amikor minden okod meglenne
elmenni. - Nem… Christian gyereke. - suttogja. A szavak lassan érnek el
hozzám. A szemem akaratlanul a hasára siklik. Olyan óvatosan, mintha már
a tekintetem is árthatna. Aztán vissza az arcára. - …Mit mondtál? -
kérdezem végül. Félek elhinni. Félek… remélni. - A tiéd. - suttogja. És
ebben a két szóban…visszatér a világ. Nem hangosan. Nem látványosan.
Csak… csendben. Mintha valaki lassan visszakapcsolná bennem a fényt,
amit már végleg leoltottam. A levegő kiszakad a tüdőmből. Nem tudom
visszatartani. A kezem önkéntelenül mozdul. Nem gondolkodom. Nem döntök.
Csak… odanyúlok. Olyan lassan, mintha egy álmot érintenék, amitől félek
felébredni. A tenyerem megáll a hasa fölött. Nem merem még megérinteni.
Mert ez túl szent. Túl törékeny. Túl… lehetetlen. Lehunyom a szemem egy
pillanatra. És először… nagyon régóta először…nem a veszteséget látom
magam előtt. A szemem lassan kinyílik. Ránézek, a nőre akit mindig is
szerettem. A hangom alig hallható, amikor megszólalok: - Akkor… - a szó
elakad. Újra kell kezdenem. - …még nem veszítettelek el teljesen. - nem
kérdés. Nem állítás. Remény. A világ lassan áll vissza a helyére bennem,
mintha romok közül emelnék ki egy életet, amiről már lemondtam. Egy
pillanatra elhiszem, hogy talán, talán még lehet jövőnk. A kezem
akaratlanul mozdul. Nem gondolkodom. Csak követem azt a régi, ösztönös
vágyat, ami mindig hozzá vezetett. Olyan lassan hajolok közelebb, mintha
egy álmot félnék megzavarni. A tekintetem az ajkára siklik, arra az
ismerős ívre, amit valaha az otthonomnak hittem. Csak egyetlen érintés.
Nem több. Nem követelés. Nem jog. Csak bizonyosság, hogy még létezik
köztünk valami. De mielőtt elérném…ő finoman elfordítja a fejét. A
mozdulat alig látható. Mégis olyan, mintha valaki újra kitépné a
szívemet a helyéről. Megdermedek. Nem a visszautasítás fáj igazán… hanem
az, amit jelenthet. Talán elkéstem. Talán már nincs jogom hozzá. Talán ő
már nem…akar. A gondolatot sem merem befejezni. Lassan hátrébb húzódom,
mintha attól félnék, hogy a közelségem is fáj neki. - Már nem szeretsz?
- kérdezem végül halkan. - Szeretlek. - suttogja. A szó azonnal elér
hozzám, de nem hoz megkönnyebbülést. Mert a hangja…tele van fájdalommal.
Szégyennel. Valami mély, önmaga ellen forduló töréssel. - Épp ez az… -
folytatja remegve. - A szívem mindig a tiéd volt. Mindig… csak a tiéd. -
hozzám bújuk. A mellkasom összeszorul. Mert ezek azok a szavak,
amikért meghalni is képes lettem volna. De ő még nem fejezte be. - De a
testem… - a hangja megtörik. -Másé lett. És én… undorodom magamtól. -
lesüti a szemeit. A levegő bennem reked. Nem a kimondott szó miatt.
Hanem a fájdalom miatt, ami mögötte van. Mert én nem bűnt látok benne.
Nem árulást. Nem hűtlenséget. Csak egy nőt látok, akit összetörtek…és
aki most saját magát bünteti ezért. - Elena… - a neve alig több
leheletnél. - Nézz rám. - nem parancs. Kérés. Amikor végül felnéz, a
tekintetében nincs védelem. Nincs fal. Csak fájdalom…és félelem attól,
hogy én is undorodni fogok. - Soha… - suttogom. - Soha ne mondd ezt
magadra. - a hangom csendes. De minden benne van, ami vagyok. - Nem
lettél kevesebb. Nem lettél más. Te még mindig az én Elenám vagy, a
feleségem, a gyerekeim anyja....a szerelmem. Egy életen át. - mondom
komolyan is gondolva. Egyetlen könny gördül le az arcán. A
hüvelykujjammal törlöm le. Óvatosan. Mintha szent lenne. - Te ugyanaz a
nő vagy, akit szeretek. - a homlokomat finoman az övéhez érintem. Most
sem csókolom meg. Nem sietek. Mert ez a pillanat nem a vágyról szól.
Hanem arról, hogy itt vagyunk még. - És ha kell…egész életemben arra
várok, hogy újra elhidd, hogy hozzám tartozol. - nem kérem, nem
erőltetem, csak kimondom az igazat.

.png)
.png)
Wow. Mikor megláttam hogy milyen hosszú rész lett ez, akkor már tudtam hogy erős és tartalmas lesz, Nem is csalódtam. Elena és Gian újra találkozása pont olyan volt amilyennek lennie kellett. Elena még mindig meg van törve ami nem is csoda, de bízom benne hogy Gian kitartása majd újra közel hozza őket egymáshoz. Az meg külön öröm, hogy végül nem 50 hanem 60 részes lesz plusz majd az Epilógus, Várom nagyon
VálaszTörlésSzia
VálaszTörlésEz a rész brutális volt, mindenképpen pozitív szempontból. Már eleve az hogy dupla hosszú részt hoztál na meg persze a tartalma is már szinte kikészíti az embert. Elenat és Giant is sajnálom már azóta hogy Gian Szicíliába kényszerült. Azóta mind a ketten pokoli dolgokon mentek keresztül. De már látni a fényt az alagút végén. Nagyon várom a folytatást
Oh el sem hiszem. Elena végre a legjobb helyre került, Gian karjaiba. Annyira gyönyörű volt az újra találkozásuk. Egyszerűen ők egymásnak lettek teremtve. Elena nem meglepő hogy fél újra közel engedni magához Giant, azért amit Christian tett vele, pedig ha láthatná Gian gondolatait, ahogy mi....ez a férfi olyan szerelmes és annyira fantasztikus, és gyönyörű a szerelme amit a felesége iránt táplál. Neki együtt kell lenniük. Nem lehet máshogy. Várom mit hozol ki még ebből a történetből.
VálaszTörlésHali
VálaszTörlésJujj de szupi hogy ennyire hosszú részt kaptunk, na és ami benne volt, azta....Gian és Elena újra együtt, Gian megtudta hogy ő a baba apja és Elena, Istenem annyira sajnálom őt még mindig és közben meg is értem. Remélem hamar túl tud jutni a történteken. Gian annyira szereti őt.
" De mielőtt elérném…ő finoman elfordítja a fejét. A mozdulat alig látható. Mégis olyan, mintha valaki újra kitépné a szívemet a helyéről. Megdermedek. Nem a visszautasítás fáj igazán… hanem az, amit jelenthet. Talán elkéstem. Talán már nincs jogom hozzá. Talán ő már nem…akar. A gondolatot sem merem befejezni. Lassan hátrébb húzódom, mintha attól félnék, hogy a közelségem is fáj neki. - Már nem szeretsz? - kérdezem végül halkan. "
Ennél a résznél volt teljesen végem. Ezt nem lehet könnyek nélkül olvasni. Imádom. Még!Még!Még!
Konkrétan engem akarsz te kicsinálni ez már tuti. Mi volt ez a rész? Atya ég. Úgy örülök hogy ez most extra hosszú volt és végig Elena és Gian szerepelt benne. Az ő közös nagy pillanatuk amikor újra látják egymást. És Gian....végre megtudta hogy ő az apa, ugyanakkor azt is megtudta hogy Christian mit tett Elenával. Sajnálom őket, tragikus ami velük történt, de végre vége és én annyira hiszem hogy a gyerekeikkel újra egy család lehetnek. Siess a kövi résszel.
VálaszTörlés